2013. november 4., hétfő

A házi kenyér evolúciója

Miután Röfivel összedobtuk a franciás kajákat, nekem is kedvem támadt kenyeret sütni.
Megkóstoltam a két órás kenyerét, (aminek a receptje nem is olyan rég össze-vissza terjedt a facebookon)  és azt kell mondjam; nem is rossz. Persze más, mint a bolti, de legalább tényleg gyorsan megvan.
Én azonban úgy voltam vele, ha már sütök, nem a könnyebbik utat választom, hanem megpróbálkozom a nehezebbel. Mert miért ne?
Mindenki fél kenyeret sütni. Mert hogy macerás. Meg hosszú. Úgyhogy én is csak nagyon elővigyázatoskodva vágtam bele. Az első kellemes meglepetés akkor ért, amikor megláttam, hogy jé, ehhez aztán nem is kell sokminden.




Konkrétan csak:
  • liszt (saját tapasztalat alapján legjobb a kenyérliszt, de elsőnek finom- és rétesliszt keverékéből dolgoztam)
  • élesztő (szárított)
  • langyos víz
  • 1 db tojás (saját hozzátoldás)
Lisztből, mint kiderült, többféle van.
No persze korábban is láttam már a boltok polcain mindenfélét, na de hogy ezek miben különböznek egymástól, arról fogalmam sem volt. Aztán megtaláltam wiselady összefoglalóját. Igen hasznos kis olvasmány, meló közben ültem a sarokban, és a telefonomat bújva okosítottam magam.

Arra jutottam, hogy a kenyér nem bonyolult, csak sok vele a macera. Konkrétan egy átlagos, munkába járó ember normál körülmények között nem tud rááldozni annyi időt, hogy mindennap vagy kétnaponta normális kenyeret süssön.
Én azonban hajlamos vagyok megszopatni magam, főleg ha kajáról van szó.
Persze az is segít, ha olyan napot fogok ki a melóból, hogy csak délután kell mennem.
Na, álljunk neki.

Összenézegettem pár receptet a netről, aztán előálltam a saját verziómmal.

A leírás során használhatom a gyakorító formulákat, meg azt a kifejezést, hogy "szoktam", ugyanis az első kenyér elkészülte után többször is nekiestem. Jó, és gyakorlással egyre jobb ez a recept, amibe már a saját változtatásaimat is beleszőttem. Kenyeret sütni ugyanis jó móka.

Szóóóóóval... ott kezdődik a dolog, hogy előző este bekeverem a kovászt.
Na, a kovász az ilyen előtészta, ha át akarnék menni kémikusba, akkor aszondanám, hogy tejsav-, és ecetsavbaktériumok felszaporításával elkészülő... ööö... előtészta.
A lényeg, hogy 3 kanál lisztet egy fél zacskó szárított élesztővel és némi langyos vízzel bekeverek, hogy egy közepesen híg, galuskaszerű masszát kapjak.



Tudományosan megvanezaszondva, hogy a kenyérkovásznak 6-8 óra érési idő kell.
Úgyhogy ezt általában este keverem be, aztán feldobom a szekrény tetejére. (Jelen pillanatban is érlelődik egy adag a holnapi adagomhoz.)

Na, aztán másnap ehhez hozzá kell keverni az adott mennyiségű lisztet.
Már hogy amekkora kenyeret akarunk.
Rögtön elsőre nagyot akartam, úgyhogy 1 kilót rátettem.
Mérhettem volna szemre is, ugye, 1 zacskó liszt az 1 kg, de ha már volt, levettem az új mérlegemet. Me' hülye vagyok.




Később azonban rájöttem, hogy ez egy eléggé nagy kenyeret eredményez, úgyhogy mostanában bőven megelégszem 40 dkg liszttel is, ami egy meglehetősen kellemes méretű cipót eredményez.

Na, a liszthez aztán kell tenni némi sót. Kisebb adagokhoz 2 teáskanállal kezdtem. Az egy kilóshoz azt hiszem 2 evőkanálnyit használtam.
Ezzel a mennyiséggel egészen addig nem is volt baj, amíg felületesen dolgoztam.
Amíg csak érzésre összehajigáltam a hozzávalókat, aztán tessék-lássék összegyúrtam a tésztát, addig simán elfért az a két kiskanál só. Abban a pillanatban azonban, amint rátértem arra, hogy szitáljam a lisztet, és jobban meg is dolgoztam a tésztát, valahogy jobban összekeveredett, vagy fölvette vagy én nem tudom, mindenesetre hirtelen elkezdtem nagyon sósnak érezni.
Úgyhogy most már azt mondom, a só mennyiség legyen 2 kávéskanál! Ahogy azt egyébként a kenyérliszt hátoldala is ajánlja.

A sós-élesztős lisztet aztán annyi langyos vízzel kell összedolgozni, hogy egy nem túl ragadós tésztát kapjunk.
Nem írok mennyiséget. A mennyiség hülyeség. Amennyit felvesz.
(Persze, most már nagy a pofám, miután az utóbbi időben ennyit gyúrtam, de majd olvassátok el a kakós csiga receptjét, mi történt, amikor vakon követtem az írt folyadékmennyiséget)



A gyúrás: Macera. De nem érdemes lazán venni. Gazdagék persze bedobhatják a dagasztógépbe, de én a magam részéről arra jutottam, van annak valami retró bája, ha az ember a saját erejét használja a tésztagyúráshoz.
Ami lehetőség szerint legalább 20 perc, de inkább fél óra.
Igen. Sok.
Igen. Szopás.
De lehet közben énekelgetni, meg ilyesmi. Én konkrétan addig gyúrom, dagasztom, dobálom és püfölöm, amíg be nem durran az alkarom. (Láttatok már valódi péket? Izmosak mint a állat.)

Na ezt érdemes hajnalok hajnalán csinálni. Volt már, hogy reggel hatra állítottam be a vekkert, meggyúrtam Balázsék reggeli rádiófaszkodására, aztán visszadőltem aludni. Mert hogy keleszteni 2 (!!!) órán át kell!



Amikor két óra elteltével feljön, még egyszer át kell gyúrni.
Ezúttal már nem kell olyan alaposnak lenni. Már elég neki 5-10 perc. Aztán újabb háromnegyed órát kell keleszteni.
Mindezt persze lehetőleg langyos helyen.
Háromnegyed-egy óra elteltével mehet be a sütőbe, ahol nem max fokozaton (szóval valahol középtájt) egy óra alatt szépen meg is sül.
No igen ám! De hogy aszongyák az okosok, hogy gőzösíteni kell a sütőt. Gondolom hogy a kenyér ki ne száradjon.
Na szóval én egy fémtálkában teszek mellé vizet is. Jobb az óvatosság. Ártani nem árt.


A legelső sütés ilyen lett:




Nem rossz, nem rossz... csak...
- Kissé tömör - jegyezte meg Ciccnyog.
- Meg nem is az. Nemszép.
- Nem szép? 

- Egyben. Nemszép.

Ekkor jutott eszembe, hogy ha a süteményeknél működik a trükk, akkor kenyérrel miért ne lehetne megcsinálni? Mármint hogy tojással kenem meg a tetejét.
Íme a második:





Ugye hogy máris mennyivel pofásabb?
Csakhogy...
- Vékonyak a szeletek - nyígtam Bubinak. - Nem lehet normálisan se megkenni, se semmi. Valahogy meg kéne akadályozni, hogy a tészta elkezdjen oldalirányba terjeszkedni, és csak fölfele jöjjön.
Hát kérem, erre való az 500 forintos IKEÁ-s kenyérsütő forma...



Gyorsan be is szereztem egyet. 



És tadamm! Máris kenyér formája van a kenyérnek! Lágy, omlós, finom, friss, jó illatú. Fokozzam még? 






A pékek élete nehéz, basszameg... Viszont a végeredmény. Hát amikor a saját kenyeredet eszed, az valami egészen kurvajó érzés.

1 megjegyzés:

  1. és mindez hála nekem xD xD
    viszont most már én is kipróbálom a kovászos verziót :)(:

    VálaszTörlés