Chilis-mézes gyömbéres csirke a támogatóimnak

Nóra barátnőm barátném barátosném barátleányom (ázze, hogy nevezze a férfiember azt a lányt, akivel jóban van) szóval hogy lánybarátom a kezdetektől figyelemmel kísérte a blogom alakulását. Folyamatosan bombázott facebook-üzenetekben, hogy mekkorákat röhög a baromságaimon, osztotta, lájkolta, terjesztette, ajánlotta, tehát nagy valószínűséggel szerzett nekem pár olvasót. Úgy véltem hát, illendő lenne meghívnom vendégségbe a párjával együtt, és összetákolni nekik valami igazán igényes kaját, hamáregyszer...
Meg is állapodtunk a menüben: Mézes-chilis gyömbéres csirke sült burgonyával és rizzsel, sült sajtgolyóval és zöldsalátával.
Azt hiszem, eléggé várták...

Hozzávalók: 

1,5 kg csirkemell(filé)

4-5 ek méz

3-4 ek. olivaolaj

chili paprika és/vagy őrölt chili por ízlés szerint
só, bors

gyömbér

A látogatást estére terveztük, a napom azonban ismét csak érdekesen alakult. Délelőtt volt némi időm elkészíteni a pácot, amiben a csirkecsíkok végigalhatják a napot, aztán este nem sokkal azelőtt zuhantam haza, hogy megérkeznének a vendégeim. Úgyhogy ezúttal hajlandó voltam néhány száz forinttal többet fizetni a filéért, hogy ne nekem kelljen lenyesegetni a mindenféle csontot meg fehérizét a húsról. Pénzköltéssel kifizettem az időspórolást. Logikus.

Kicsaptam magam elé a csirkemellet, és hozzáláttam a feldaraboláshoz.
De hohó, nem ám úgy akárhogy! Ezúttal ugyanis végre alkalmazhattam azt a húsaprítási technikát, amit barátnőm anyukájától tanultam, és amellyel (legalábbis optikailag) megnövelhető a hússzeletek száma.
A csirkemellet először is félbe kell vágni középen. Ekkor két jó nagy vastag hússzeletet kapunk, amit még félbe kell csapni, hogy a csúcsos része, illetve a vastagabb hátsó része elváljon. A hátsó részt aztán még keresztbe is... ööö... nem tudom érthetően magyarázom e, mindenesetre egy fél csirkemellből lesz így ennyi:

Na és akkor ez négyszer. Ennyi lesz két csirkemellfiléből.

Ezt eljátszottam a maradék három félcsirkemellel, és valóban elég tisztes mennyiségű hússzelethez jutottam, amit már csak csíkokra kellett szabdalni.

 

Ekkor merült fel bennem a kérdés: Kell-é a csirkemellet kloffolni...? (Vagy klopfolni? Még ezt se tudom, ennyire nem dolgozok húsokkal...)

Szóval hát hogy ugye ez nem egy rágós hús, amit nagyon puhítani kéne, meg hát aztán izé... a csirke az csak csirke... de elég ducinak tűntek, szóval...
Áh, végülis úgy döntöttem, hogy a köztes megoldást választom. Kloffolom is, meg nem is. Vagyis hogy egy piiiicikét megkopogatatom. Csak úgy jelzésértékűen, éppenhogycsak meglapigatom, de nem baszkurálom szanaszéjjel.
Megfelelő célszerszám híján egy megtisztogatott, kellőképpen sterilnek tűnő szörpös üveggel estem nekik.

 

Testközelből látva, mi történik a hússal a nem is túl nagy fizikai erő hatására, megállapítottam, hogy nemigen kéne verekedésbe keveredni a közeljövőben...

A mézet bekevertem az olivaolajjal, a sóval, a borssal, a chilivel, no és egy kis darab reszelt gyömbérrel. (Ebből igyekeztem nem túl nagyot vágni, csak úgy egy kisebbfajta diónyit.)

 

Jól összekavartam, majd bezsuppoltam a hűtőbe, és azzal a lendülettel elhúztam megkeresni a napi betevő sörrevalót. 

A recept egy egész éjszakát ír elő a pácban. Ezt időhiány miatt felülbíráltam, így összesen olyan 8-9 órát állt.

Este annyi időm volt csak, hogy helyet csináljak a konyhában, mielőtt betoppant Nóra és a szöszkéje két üveg bor társaságában, ami, be kell valljam, elég kellemesen érintett.

- Na, miben segíthetünk? - kérdezte.

- Nagyjából szerintem semmiben. Egyrészt vendégek vagytok. Másrészt meg jóformán csak a hús sütése van hátra.

Saját levében, hánaná. 

Közben meg iparkodtam úgy tenni, mint aki halálotthonos a konyhában, igyekeztem egyszerre sütni a húst, megpucolni, felvágni, kisütni a krumplit, aprítani a zöldsalátát, rizst főzni, készíteni a sajtgolyókat, mindezt úgy, hogy a vendégeimet sem hanyagolom el, nehogy kínos csendben feszengve üljenek, és csak a csirke sistergése visszhangozzon kicsi konyhám falai között.

Azt hiszem, sikerült eladni magam, habár megállapítottam, hogy nem ártott volna, ha anyám hatkarú hindu istenségként szül erre a világra.

A pácban az a poén, hogy az olivaolaj viszonylag gyorsan eltűnik a képletből, és marad a méz, ami kezd szépen karamellizálódni, és bevonja a csíkokat egy barna mázzal. Kellemes illatok mindenütt. De az égett cukorszag azért nem feltétlenül jelent jót. Ezt igyekeztem elkerülni.

Csak néhányszor kellett átforgatni, és tök jó is lett. Amint a maradék lé is elforrt alóla, tányérra szedtem. 

Közben ment a sztorizgatás, kiderült, hogy Nóri barátjával vannak közös ismerőseink, aztán meg itattak is rendesen, hogy ne csak a fakanalat, hanem a borospoharat is fogjam. Mer hát nemá hogy pont a szakács nem iszik.

Miután minden elkészült, tányérra rendeztem, a saját uborkámat tálaltam mellé, és ahogy a régi szakácskönyvek mondanák, "feladtam." Vagyis hogy tálaltam.

 

A bejegyzések végére általában szoktam egy kis lezárást írni a tesztalanyaim reakciójáról. Ezúttal azonban nem szorulok erre. Megtette ugyanis helyettem Nóri:

Fényezésemet dícséretemet erre tessék olvasni. 

Én csak annyit mondanék kedves vendégeimnek: Még egyszer köszönöm a támogatást, és a kellemes estét.