A szakács visszatér, avagy bekk tu dö lecsó

Visszatérésemet a konyhába igencsak meg kellett szervezni. Készleteim kimerültek, a kamrám üresen tátong, a hűtőre rossz ránézni. Ami pedig a konyha általános állapotát illeti... hát pfuh... pedig anno, mikor összeköltöztünk lakótársaimmal, megígértem, hogy főzni fogok... aztán ez valahogy a hétköznapok rohanásában kimaradt...
Az viszont pozitívum, hogy nem teljesen a nulláról indultam, már ami a szakácstudományomat illeti. Régebben, főleg gimnazista koromban szívesen szöszöltem a mindenféle lábasok és edények között, akkoriban ragadt is rám valami a liszten kívül. (Ennek ellenére a főzés maga sosem hozott barátnőt, ez egy kamu, ahhoz jóképűnek és/vagy határozottnak is kell ám lenni. Csak szólok. Ne legyenek illúzióitok.)

Valami egyszerű recept kellene - tűnődtem - lehetőleg olyasmi, amihez nem kell felvásárolni a fél Tescót, mivelhogy anyagi helyzetemet tekintve jelenleg nem vagyok egy Krőzus.
Ergó: A hús kiesik. Az drága az.
Na jó, hát akkor valami nyúltápot. A zöldségek így nyáron tán nem annyira észvesztően hűdenagyon.
Bonyolultnak se kellene lennie, ezért úgy döntöttem, csinálok valami lecsót. Elvégre egyelőre csak az a cél, hogy normális tápanyagok kerüljenek a szervezetembe.

Föl az internetre, s voilá! Találtam is egy érdekes receptet! Hogyaszongya, tojásos cukkinis lecsó!

Hozzávalók:

• 75 dkg cukkini
• 2 db nagyobb méretű vöröshagyma
• 2 db paradicsom
• 2 db zöldpaprika
• 2 evőkanál olaj
• 4 db tojás
• 1 csokor petrezselyem
• késhegynyi pirospaprika
• ízlés szerint só

Na jó, hát mint recept... eleve hülyeség. Mi az, hogy 75 dkg cukkini? Annyi lesz, amit a zöldségesnél adnak... áze. Meg hogy két evőkanál olaj. Azt is odaloccsintom. Nem fogok méricskélni, mi vagyok én, tán szakács?
Öööizé...

Szóval első blikkre azért nem tűnt ez rossznak. Melóból hazafelé be is tértem a cukiaranyosjóképű zöldségses sráchoz, nem messze a lakásunktól. (Ez egy meglehetősen heteró mondat lett, de dem én neveztem el így, hanem Ciccnyog, a lány lakótársam, aztán már rajta maradt a közhasználatban.)
Összevásároltam amit kellett, kétféle paprikát, paradicsomot, hagymát, cukkinit,  aztán mondja így nekem: 375 forint lesz.
Néztem egyet. ...Csak? Mindezért? Ahhoz vagyok szokva, hogy egy péksütiért elkérnek lassan háromszáz forintot, ebből meg azért mégiscsak több személyre tudok főzni egy kiadós kaját. Újabb érv a főzés mellett.

Aztán persze vissza kellett térnem tojásért. Pasi vagyok, nyilvánhogy valami kimegy a fejemből.

Odahaza bevettem magam a konyhának nevezett háborús övezetbe, és megállapítottam, hogy mielőtt bármit is kezdhetnék, először rendet kell vágnom. Miután nem igazán használtam/tuk rendeltetésszerűen a konyhát, kissé... khm... érdekes állapotok alakultak ki.

Tipikus pasikonyha volt, na. Hogy az a nyitott savanyúuborkás üveg, amiben csak a lé lötyögött a kaporlevelekkel és a mustármagokkal, mióta lehetett ott, annak csak az Úr a megmondhatója.
Felkötöttem hát zöld köténykémet, és elkezdtem kigányolni a helyet. Szembenéztem ősellenségemmel, a mosogatással (brrr) sőt, még a csorgató alól is kiöntöttem a csatornaszagú vizet. Nagy csata volt. A gáztűzhelyre rakódott zsíros vakarék mondjuk nem adta könnyen magát. Könyörögése, miszerint felesége és gyerekei vannak, nem hatott meg. Taktikai atommal pusztítottam el a rohadékot.

Miután ezzel megvoltam, bontottam magamnak egy sört. A jól megérdemelt munka jutalma, ugyebár. Anélkül elképzelhetetlen is volna a főzés.
Aztán előrendeztem a mindenféle hozzávalókat.

Bár bevallom, a macsóságot a konyhában felül kellett vizsgálnom. Elég gyorsan rájöttem, hogy egy kisebb, praktikus porcelánkéssel könyebben boldogulok, mint a szamurájkarddal. Mindig tanul az ember valami újat...

A recept konkrétan így szólt:

Az olajon üvegesre fonnyasztjuk a karikára vágott vöröshagymát, meghintjük pirospaprikával, ezután beletesszük a megmosott, ujjnyi darabokra vágott 
cukkinit. Hozzáadjuk a nagy cikkekre vágott paradicsomot és a kicsumázott, felszeletelt zöldpaprikát.

Megsózzuk, fedő alatt, a saját levében puhára pároljuk. Végül zsírjára sütjük, és hozzáöntjük a felvert tojásokat. 

Finomra vágott zöldpetrezselyemmel meghintve, enyhén pirított kenyérszeletekkel tálaljuk.

A petrezselyem, mint olyan, ugrott, mert mint köztudomású, az a punciknak való. (Valójában elfelejtettem venni.)

Hozzáláttam hát a trancsírozáshoz. 

Közben újabb izgalmas dolgot tanultam. Mégpedig, hogy a bogyiszlói paprika az csak külsőre néz ki úgy, mint a tévépaprika. Amikor sikítva szaladgálsz körbe-körbe a konyhában, mert megdörzsölted a szemed, akkor  jó eséllyel elgondolkodsz az efféle konyhakerti igazságokon. Pedig direkt azért vettem a hegyeserőset, hogy mondom egy sima paprika, egy erős, aztán meglesz a zamata, de azért mégsem szaladunk le a Scoville-skáláról. Hát ez nem jött össze.

Olajon hagymadinsztelés, paprika... Aztán intú dö fazék ju gó!
(Hozzátenném a kezdő konyhamalacok számára, hogy a paprikát a következő módon adjuk az üvegesre pirított/párolt hagymához: Lehúzzuk a tűzről a lábast, hozzáadjuk a paprikát, elkeverjük, aztán felloccsintjuk egy kis vízzel. Mert ha a paprika odakap, azzal elbaszarinthatjuk az egészet.)

Azt írta a recept, hogy a zöldségeket "saját levében puhára pároljuk". Micsoda hülyeség ez, mondom, hát még a végén odaég nekem. Fel is öntöttem vízzel. Éppencsakhogy alig ellepje. Mint kiderült, nem vagyok okosabb, mint a gyakorló háziasszonyok, akik tapasztalatból írnak recepteket. Igen hamar rájöttem, hogy a zőccségeknek igenis van elég saját levük, úgyhogy bőszen öntögettem le szűrő segítségével a felesleges vizet.

Így megy ez.

Amikor már jól összepárolódott/főtt a lecsó, akkor lehet elővenni a tojást. A recept négyet írt, én ötöt alkalmaztam. Mert csak. Felvertem emberesen, aztán beleöntöttem a zöldségtöppedékbe, és tudomány segítségével koaguláltam az óvalbumint. (Egykori biológiatanárom szólása volt ez. Szóval hogy kicsaptam a fehérjét a tojásból. Megfőztem.)
S lőn csodálatosság, s ízeknek orgiája!

Egész emberséges tojásos-cukkinis lecsót sikerült összetákolnom, amit egy kis tegnapról maradt fokhagymás kenyérrel tálaltam. Tekintve, hogy sem a konyhát nem gyújtottam fel, sem meg nem mérgeztem magam, azt hiszem a visszatérésemet sikerként könyvelhetjük el. Legalábbis megszilárdult bennem az elhatározás, hogy akkor mostantól ismét főzni fogok.