2013. november 25., hétfő

Sóágyon fetrengtetett csirke

A kakaós csiga szétosztogatásával kimondottan jól jártam. Ha értelmi képességeim Oravecz Coelho szintjén mozognának, akár azt is mondhatnám, hogy mindez NEM VOLT VÉLETLEN! A SORS vezette a kezemet, amikor úgy megszaladt a liszt, hogy végül 3 tepsi csiga lett és hajnalig szoptam vele. Másnap ugyanis ennek köszönhetően nem egy kollégámmal elegyedtem szóba a gasztronómiáról. Így pedig olyan receptekre tettem szert, hogy nagyon...
Ezek egyikét elraktároztam a későbbiekre, tekintve, hogy drága és macerás, ellenben állítólag '89-ben világversenyt nyert.
A másik azonban egy meglehetősen egyszerű, ugyanakkor furcsa technika szerint készült étel volt.
- Nem kell hozzá semmi más - mondta kollégám - Csak egy csirke, meg egy kiló só.
Ezt valahogy nem akartam elhinni. Ki kellett próbálnom.


- Szóval akkor mit főzöl vasárnap...? - érdeklődött Bubi.
- A sóágyon sült csirkére gondoltam.
- Sóágyon sült csirke?
- Aha. Almával töltve.
- Óóó... én egy kis tökfőzeléket akartam javasolni, de ez jobban hangzik, úgyhogy legyen az.

Vissza a stúdióba. Az asztalnál ültünk középkorú kollégámmal, aki épp azt részletezte, mint és hogy.
- Először is veszel egy kiló sót. Ezen sütöd meg a csirkét. Úgyhogy érdemes nem a legdrágábbat venni, mert a végén úgyis kidobod. Fogod az egész csirkét, és ráfekteted háttal. Aztán betolod a sütőbe, és megsütöd.
- Ennyi? - hitetlenkedtem.
- Ennyi.
- Olaj? Fűszerek?
- Nem kell ide semmi.
- Nem kell lefedni?
- Nem. Esetleg egy kis almával meg lehet tölteni.
Hm... hát jó, jó, de valahogy mégis olyan hihetetlen.
Rákerestem az interneten, de a sóágyon sütés technikája valóban létezik, sőt, elég régóta ismerik már. Habár egyre kisebb bizalommal fordulok az internet népéhez gasztronómiai tanácsokért, ezúttal azért megnyugtatott. Azon viszont nem tudtam eligazodni, hogy mindenki odaokoskodta a magáét. Van, aki tesz rá alufóliát, van, aki nem, van, aki meglocsolja, van aki nem, van aki bedörgöli sóval, van, aki csak ráfekteti a sóágyra, van, aki befűszerezi, van, aki azt állítja, mindez felesleges... Nem is azzal van a gond, hogy ennyiféle technika létezik, hanem ahogy ezen marják egymást.
Mivel nem tudtam dönteni, úgy döntöttem, megmaradok a Sándor által javasolt, puritán technikánál.

 


Elővettem az áruházi csirkét, és kibontottam természetes közegéből, a fóliából.
- Aztán majd a szőröket szedd le róla, mert ez ilyen zacskós csirke - figyelmeztetett barátnőm. 
- Szőröket...?
- Akkor a tollait. Azokat a kis izéket, amit esetleg rajta felejtettek. Na. Érted, mit akarok mondani.
- Azt hittem, vidéki vagy.
- Jól van, na!- sértődött meg.

A csirkét jó alaposan lemostam kívül is, belül is, aztán egyenként kitépdestem azokat az izéket, amit a csirkegyárban rajta felejtettek. Letörölgettem, hogy ne csöpögjön róla semmi gyanús lé, aztán elővettem vadonatúj üvegtepsimet, és a sót. Elkezdtem szórni az aljára. Bubi szörnyülködve nézte, miközben szép egyenletesen eligazgattam.
- Biztos, hogy mindet bele kell szórni? - pedzegette.
- Biztos.
- De hát ez olyan sok! Tiszta pazarlás! A só az érték! Régen fizetőeszközként is használták!
- Tudod mennyit fizettem érte, Bubi? Kőkemény 99 Ft-ot.
- Jól van, de akkor is...


Elővettem az almaszeletelőt, és magam elé vettem a csirkét. Erősen elszámítottam magam. Én ugyanis négy almával készültem, ehhez képest a csirke belsejébe alig 2 fért. Rendesen megtömködtem, a végén már mindenhol türemkedtek ki a szeletek az állat sejhajából.
Sebaj. A maradékot betermeltük magában.


 


Szépen, óvatosan ráfektettem a csirkét a sóágyra, aztán betoltam az előmelegített sütőbe. A lehető legkisebb fokozaton kezdtem sütni, épp csak a szaunát gyújtottam be neki.


Az időre vonatkozóan nem találtam konkrét és határozott utasítást a neten (már megint mindenki mást okoskodott) ellenben volt egy olyan tipp, amikor az egyik kommentelő azt írta; ő akkor szokta kivenni, amikor a lábcsont vége már kezd egy kicsit feketedni, a csirke azonban még nem gyulladt meg.

- Fú! - kiáltott fel Bubi, amikor kinyitottam a sütőajtót, és előhúztam szerencsétlen csirkét. - Mint egy hulla a sivatagban! Teljesen összeaszott szegény bőre!
- Érzékletes hasonlataid vannak, köszönöm.
- De miért? Ha egyszer tényleg olyan!
Nem vitattam. Igaza volt. A bőr erősen rászikkadt a húsra, száraz volt és ropogós.


(Ami egyáltalán nem baj, tekintve, hogy a hús meg milyen hófehér és porhanyós lett.)

- Na és a só? - kérdezte Bubi.
- Kőkemény - kopogtattam meg, miután a csirkét eltávolítottam róla. - Átitta a csirkéből kifolyt zsírt. És kicsit büdös.)
- Hogy fogod kikaparni a tepsiből...?
- Így - dugtam be a csap alá, és rányitottam a forró vizet.

Lekaptam a zöldségpárolót a szekrényből, és készítettem hozzá ilyen vegyes mindenfélét. Amilyen egyszerű lett a húsétel, úgy véltem, a köretet sem kell túlbonyolítani. A csirkezsíros sült alma mellé amúgy is jól ment.


- Finom - állapítottam meg. - Mint a grillcsirke. Csak nem forog.
- És tényleg nem sótlan.
- Habár némi fűszert el tudnék képzelni rajta - merengtem. - Egy-két rozmaringágacskát a bőre alá. Vagy valami fűszerkeverékkel bedörzsölni. Mindenesetre testépítőkajának kiváló fehérjenapra így is.

- Na, megcsináltad? - kérdezte aztán Sándor a stúdióban.
- Meg. És király lett. Köszönöm a receptet.
- Én megmondtam.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése