2013. november 15., péntek

Csipkebogyólekvár betegbubinak

- Nínónínónínónínónínónínónínónínónínó - mondogattam magamban, miközben átszágulodottam a városon.
Bubi kórházba került.
No nem a halamtól. Kikérem magamnak. Közöm nem volt hozzá.
Lemondtam a melót és rohantam, hogy még a vizsgálatra odaérjek. Annyira azonban nem, hogy ne tudtam volna megállni 2 percre a Moszkva réten, ahol egy szimpatikus (de tényleg) nénikétől vettem egy zacskó csipkebogyót. Aztán száguldottam tovább a zsákmánnyal.
- Má'pedig vitamin kell beléd! - mondtam Bubinak, miután hazahoztam. - Fő'kő' tuningolni a immunredszeredet. Úgyhogy csipkebogyó. C-vitamin.
- Azokat akarod belém tömni? - nézett elborzadva a zacskóra
- Arra gondoltam, főzök belőle lekvárt. Pedig nyersen biztos többet ér.
- Ja, az más. Édesség jöhet.




Naaszongya hogyaszongya, recept.
Azt írta nekem: 12 személyre, 4 kg csipkebogyó.
A röhőgőgörcs kis híján tragédiába fulladt. Mármint hogy én fulladtam megfele.
4 kg? 12 személy? Hát mi vagyok én? Cukorbeteg nagymama, aki ipari mennyiségben gyártja a nyalánkságot, hogy ha már ő nem ehet, legalább az onokáknak legyen jó?
Meg hát a franc fog szívni annyi bogyóval.



Mi kell ehhez?
Csipkebogyó... meg cukor. Sztígy ennyi.
Ja meg írt dzsemfixet, de azt nem raktam bele, mert megint okosabb voltam, mint a szakácsnők. (Megjegyzem, nem basztam el végül.)

A megmosott bogyóknak le kellett vagdosni mindkét végét, hogy a szártól és a levelek maradékától megszabaduljunk.
Ezt rálőcsöltem az asszonyokra, és míg ezzel vacakoltak, én összedobtam nekik egy vacsorát. A végén persze csatlakoztam. Nem vagyok én rabszolgahajcsár, de párszor bizonyára elküldtek a jó édes... oda.



A bogyókat feltettem főni annyi vízzel, ami egy jó másfél ujjnyira ellepte. Azt írta a Zinternet, hogy a forrástól számítva egy órán keresztül kell főzni, folyamatos kevergetés mellett, úgyhogy nem kockáztattam: Betelepítettem a laptopot a konyhába, mielőtt berohangálok a szobába, és előtte ragadok. Így egyszerre tudtam mindenfelé molyolni, meg időnként kavarni egyet a cuccon. Mert az internet ezúttal nem hazudott. A kisköcsög hajlandó lett volna letapadgatni, ha nem kényszerítem mozgásra.



Az óra leteltével elzártam, és szemügyre vettem az álladékot. Jól nézett ki.







Elővettem egy kisebb lábast, meg egy szűrőt, és elkezdtem lepaszírozgatni az anyagot. Nem egyszer és nem kétszer veregettem meg gondolatban a saját vállam, hogy csak fél kiló bogyót főztem, ez ugyanis megint csak egy macerás lépés.



Amikor azt hittem, hogy végeztem, a biztonság kedvéért előhalásztam a békebeli krumplinyomómat, és teljes erővel átmentem a maradék cuccizén még egyszer, s jéééé: Még mindig volt mit kinyomni belőle!



Lemértem a kis konyhai mérlegen (örök hálám Zoltán, őszintén fogalmam sincs, hogy boldogultam enélkül korábban) és döbbenten tapasztaltam, hogy a fél kiló bogyóból 40 deka passzírlé lett. Oké, hogy ehhez ment víz, de akkor is nagyobb veszteségre számítottam.


A cukrot harmadoltam, úgyhogy addig folyattam hozzá, amíg a kis mutató elérte a hatost. (Ó, az ősidők, amikor kanalanként számolgattam a dékákat... úristen, micsoda barbár körülmények voltak.)
Feldobtam a tűzre, és elkevertem a cukrot a csipkesűrítményben. Ellenőrzésképp belenyalintottam, és elégedetten állapítottam meg, hogy a gyerekkoromból ismerős íz köszönt vissza. Tehát nem járok rossz úton...



Fél órát írt még, folyamatos kevergetés mellett, úgyhogy főzögettem még egy kicsit, mialatt előkészítettem egy üveget. Majd a biztonság kedvéért még egyet, mert úgy ítéltem, hogy talán megtölthetek kettőt.
Ezeket szépen kipucolgattam, ecetes forró- majd sima forró vízzel csírátlanítgattam.

A lekvár közben forrdogált magának. Sűrűsődött, de nem olyan nagyon, mint a bolti dzsemek. Nem izgattam magam azon, hogy kissé folyós. Otthon is mindig ilyen volt, ezt szoktam meg. Nem hiányzik ebből a dzsemfix...
A fél óra leteltével végül olyan sűrűségű lett, mint a méz. A színe sötétbordóra vált, az illata pedig isteni volt. Elégedett voltam az élettel, a világmindenséggel, meg a mindennel.



Végülis egy üveget töltöttem meg... na azt viszont csurig.
A biztonság kedvéért tettem egyetlen késhegynyi nátrium-benzoátot a tetejére (nem tudom kellett-e, volt amelyik recept írta, volt, amelyik nem) befőzőfóliát tettem rá, rácsavartam a kupakot, majd száraz dunsztba dugtam, és elsuvasztottam a szekrény tetejére egy meleg vizes palack társaságában. Hogy ugye minél lassabban hűljön le.


Néhány nap múlva elővettem, és Bubi elé raktam reggelire.
Azóta is ezt eszegeti.


Azért... Van annak valami bája, ha az ember a saját kenyerére a saját lekvárját keni.
Ahhoz képest, hogy júliusban még egy lecsó is hatalmas teljesítménynek számított. Ez azért talán nem semmi.

Konklúzió: Sok szívás viszonylag csekély mennyiségű nyalánkságért.
Úgy érzem magam, mint egy nagy, buta medve, aki három óráig buzerálja a méheket egy mancsnyi mézért.
No de hát az ilyesmit lehet a legjobban megbecsülni, nem? Amiért megdolgozott az ember.
Én legalábbis tuti úgy fogok bánni vele, mintha folyékony arany lenne.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése